Tudom, hogy ezt nem meséltem el... megmondom őszintén a sztorit nem is szeretném... nem lenne tisztességes azokkal szemben akikről szó van... csak röviden...
Amikor az általános sulit kijártam, rájöttem arra, hogy nekem nincseken olyan barátaim/barátnőjeim akikre bármikor számíthatok... jóban voltam mindenkivel, de még sem volt olyan akit ki emelhettem volna a többi közül, hogy igen is Ő az én legjobb barátom/nőm, akire bármikor számíthatunk és a barátságunk örökké tart... Erre anyukám azt mondta, várj még kicsim... az igazi barátságok később születnek meg... közép suliban vagy a munkahelyen...
Igaza volt anyumnak... Amikor elkezdtem a közép sulit, két igazi barátságra leltem... ők voltak a mindeneim... imádtam őket... nekik elmondhattam bármit, velük önmagam lehettem... egyszerűn boldog voltam velük... de 2 év után útjaink ketté váltak de a barátság megmaradt... nem találkoztunk olyan sűtrűn, mint régen, de én igyekeztem... meglátogattam őket az osztályban, vagy csak a suliban összefutva de beszélgettünk, vagy néha-néha a szabaddélutánomat velük töltöttem... de még mindig önmagam lehettem melletük... Ha megláttam őket a szám a fülemig ért... szval ez a bartátság az az igazi, amire mindenki vágyik...
Igen ám... csak ugye végeztünk a sulival... én pedig jöttem ide... a lényeg, hogy az utolsó napjaim Magyarországon, elég szőrnyűek voltak... nagyon csúnyán összevesztünk... (ezt nem szeretném elmesélni) nem így szerettem volna tőlük elköszönni... A mai napig nem békültünk ki... Most így visszaemlékezve mind a hármónk makacs volt és gyerekes... Mind a hárman hibásak voltunk abban amit elküvettünk, illetve nem követtünk el... és túl makacsak voltunk bocsánatot kérni vagy éppen az igazat elmondani... Sajnálom, hogy egy ilyen barátságnak így kellett befejeződnie... A veszekedés ellenére nekem még mindig nagyon hiányoznak... megölelném őket... de nem lehet... De ami a legjobban fáj... ma kellett rájönnöm, hogy olyan barátság ami a miénk volt... nem volt igazi, hiába látom úgy... én voltam a kakkukktojás... pl... melyik barátom tenné meg értem, hogy eljön ide és meglátogat??? ők ketten biztos nem... ma rá jöttem... és olyan érzés, mint ha a szívem tört volna össze... fáj... kb az h ő mivel érdemelte ki? és én miért nem???
Most arra gondoltok, hogy akkor anyumnak miért volt igaza, hogy az igazi barátságok később jönnek létre... Mert amikor ezekben a pillanatokban magam alatt voltam, még sem voltam egyedül... akkor jöttem rá... hogy az igazi barátom akire számíthatok, ő velem volt ezekben az órákban... Átbeszéltünk az egész napot és még az utolsó óráimat Magyarországon vele töltöttem... mert fontos vagyok neki. És erre most jöttem rá. És boldog vagyok, hogy neki számítok valamit. És nagyon nagyon hiányzik... megölelném de sajnos nem lehet... De ha haza megyek az lesz az első, hogy elmegyek hozzá és Megölelem és megöszönök neki mindent! Megköszönöm, hogy a barátnője lehetek! (:
